a teljesség felé, avagy mondatok az elmúlt pár hétből

(és ez mennyire máshogy hat egy temetésen)

egyre szimpatikusabb az a lány a tükörben

és annyi minden lenne bennem, én úgy szeretek adni, szívesen is teszem, de tényleg annyi sok, viszont amíg nem tudom kinek és hová, addig magamnak kell

és aztán szépen csendben átfordul bennem valami
én csupán határokat húzok, nem falakat
de az utóbbi időben már elég sokszor azon kapom magam, hogy mosolygok, és most az egyszer végre én vagyok az oka

de amikor elképzelt beszélgetéseket folytatok a fejemben valós emberekkel, akkor a diskurzus csak a bennem élő alternatív verziójukkal történik

ám tűnjék ez bármennyire is fikciónak, segít megbékélni, elengedni vagy bevonzani

hogy aztán végre meg- és felszabaduljak

.

és ez a pont, ez a sor itt a január, az első vége, az első ami független és mentes volt.

meglepően jó. alakul, reménykedem

egyszerűen nem győzöm abbahagyni a mosolygást. invincible. majd a sírban pihenek

át éjjel a hetediken, többször is, sok hely, sok új, sok régi, itt kezdődött, itt már döglődött, vagy épp itt lett vége

tele van a város kísértet járta helyekkel

haunted by the ghost of you and me 

majd visszatérés a tett helyszínére - ahol 2x is már a végét jártuk

legutóbb még kimondatlan dolgok, amik kitöltötték a köztünk lévő egyre növekvő űrt - mára meg önfeledt, elemi boldogság

itt vagyok, eljutottam ide:

nice to meet me

és mennyire más újra a fürdőszobai tükörben sírni - pedig csupán néhány hét telt el - csak most épp örömömben

és nem csak a karácsonyi kaktuszom fog másodjára virágozni idén

babysteps

egyre szimpatikusabb ez a nő a tükörben

levegőt

ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?

- fordulok kettőt;

de úgy tűnik ez nem elég, még nem. sejtettem, hogy nehéz lesz, de nem tudtam, hogy ennyire. és nem tudom ilyenkor mit kell csinálni, vagy hogyan. és igazából azt sem tudom mit szeretnék, vagy mire várok és hogyan lehetne jobb

- mutasd meg, hogy hol fáj 

valószínűleg most fogyott el belőlem a harag,

- sokáig kitartott

nem tudom ez amúgy hanyadik lépés, az sem biztos, hogy van helyes sorrend és én biztosan nem sorban haladok 

de most először nem látom mi a következő vagy hogyan lehet innen továbbhaladni

(megnéztem, most jön/van a depresszió, yaay) 

- már mindent értek 

de aztán ez lehet azt jelenti tényleg közeleg a vége, itt még nem voltunk, idáig még nem jutottam eddig el

és akkor talán innen kezdődhet a hátralévő rész

- elég a maradék

akarva akaratlanul arra gondolok, hogy vajon ez csak én vagyok-e, vagy esetleg másoknak, vagy a másiknak is eszébe jut, jutok, jutunk

milyen szerencse, hogy az évnek is épp most van vége, ilyenkor kell a klasszikus évértékelés

de mi van akkor, ha nem mered megtenni? ha nem mered kimondani? vagy szimplán beismerni?

csak a tükörnek néha, amikor a másik oldal szemei hirtelen vörösek lesznek és nagyon üvegesek, hiszen a kompenzálás és a látszat borzasztó fárasztó

és talán akkor van vége, amikor rájössz arra, hogy a galaxisok számban akit boldoggá akarsz tenni, de nem tudod hogy kell az valójában saját magad vagy. és pedig te vagy a legjobb!

kösz, hogy mindennek vége egyszer

fading away

filmvégi pad, filmvégi montázs, de linklater módon, emberi jelenléttől mentes, üres helyszínek az elmúlt évekből válogatva: főként utak, kertek, sétányok, parkok, megtett méterekből kilométerek, minden amit együtt léptünk, de most premierplánban, nélkülünk. csak két halovány, vékony, hullámkötegbe rendezett vonal mutatja utunk, hogy valóban arra jártunk és tessék szét, majd vissza; folyamatosan változik a távolság közöttük, majd hirtelen elvész a szinkron, a vonalak kiegyenesednek, egymás felé tartanak és csatt. karambol. bekövetkezett a végső törés, de a becsapódás utóhatásai most nem merőlegesek. az eltávolodás helyett egy radírt fogok: már csak a lenyomat, az üres barázdák maradnak a felsértett papír felületén

misplaced

végtelenül ambivalens érzés, hogy jelenleg máshol, egy másik országban kellene lennem. vagyis nem kellene, mert végülis nem vagyok, de lehetnék. lehetnék ott is, most épp, vele, csinálva a dolgokat, amiket mindig is mondtunk, hogy csinálni fogunk, amiket évek óta terveztünk és én most végül nem vagyok ott. de legalább a ryanair jó munkát végez és folyamatosan emlékeztet róla

helyette próbálom magam minden és mindenki mással lefoglalni, mert eléggé szélsőséges pillanatokat élek meg egy nevetséges rendszerben.
sokszor magamon is meglepődve reagálok nagyon - sőt már inkább túl - jól szituációkra, máskor meg a legapróbb hülyeségtől menthetetlenül szorongani kezdek.
mondtam már többször is, hogy relatíve (rajta kívül) semmit sem vesztettem, sőt ha megnézzük a kapcsolatunk végszámláját, grátisz önértékelési problémákkal és alvászavarral gazdagodva szálltam ki a saját rothadó, bűzölgő, süllyedő hajónkból

de a mai nappal tovább nőtt a kontó, a helix mellé egy tragus és egy septum is becsatlakozott. az utóbbiak mind nem valósulhattak volna meg, ha most épp Londonban vagyok. de nem. valahogy nyomot kellett hagyni, vagy jelen esetben lyukakat

felkészülés meghatározatlan ideig tartó egyedüllétre

3 hét 

legutóbb három hónap volt mindez, és most negyedannyi idő alatt sikerült eljutni arra a szintre, mint két éve decemberben

3 hét, teljesen más szellemben 

és most mit szeretnék? hangzott el a kérdés 

azt hiszem megnyugodni. és már el is kezdtem, de akkor ott ki kellett magamból adnom a semmibe nézés által okozott frusztrációimat 

konfliktuskerülés. őszintén nem értem ezt a szót. ez nem lehet kifogás, ez gyávaság. mikor tanulják meg az emberek, hogy ez nem egy kibaszott novella és a tetteinknek következményei vannak? hogy a ki nem mondott szavaknak sokkal nagyobb súlya lehet, mint az elbeszélteknek? hogy egyszer majd elfogy a türelem és nem kapnak több esélyt?

és mától október van, végre. vége. végre. honnan indultunk? és lám, hová jutottunk. mostantól nincs hozzám közöd. 

már csak aludni szeretnék újra, jókor és jót 

fin

miért is megyek el

magyarázkodás

önmagamnak

hogy mégsem volt elég rossz

és akkor vissza

és addig

mindaddig

megyünk vissza

a szarba

míg el nem ér az undor 

az undor szaga 

míg nem történik valami olyan 

ami már felülírhatatlan 

ami annyira

és annyira

hogy nincs az az emlék

ami felülmúlja 

és ott állsz 

az undorral

ami mindennél erősebb

minden félelemnél 

minden reménynél

minden szemfényvesztésnél 

rád telepszik

az undor maga

és akkor már 

téged is elér 

bőr alá befér 

szinte beleragadsz

az örök undorba 

a körforgásba

és te elindulsz 

az undor marad

majd hátramarad

majd el-elmarad

elmarad 

lakmuszpapíron

lilafolt 

Tisza Kata

akinek én sok vagyok,

everything (or nothing?) is different the second time around

hát üdv újra drágák (visszanéztem, anno is így tértem vissza!)

mit és mit nem, egy új bejegyzést láthattok tőlem. bizonyára tudjátok, hogy ez mit jelent. mert csak ilyenkor megy, csak ilyenkor jön, ha valaki épp elment. bár korántsem olyan gáz a szituáció, mint anno, de azért kísértetiesen hasonló. szerencsére akkor is kibírtam valahogy, talán még meg is edződtem, idén meg szinte csont nélkül ment. ilyen az, ha ez ember lánya megismerte a másikat annyira, hogy egyből tudja mikor kezd sunnyogni. nincs ezzel semmi baj, sosem voltunk egymásnak teremtve, sosem volt ebben több. 

ezen bekezdés írásába a 21-ben íródottak újraolvasása után kezdtek bele, és hát aztakurva. talán azért könnyebb most, mert akkor nagyon nehéz volt. talán azért nem fáj annyira, mert akkor fájt eleget. amikor kibékültünk, én megfogadtam, hogy ez az utolsó esélyünk. és oh boy, milyen felszabadító érzés volt ez akkor is. 

és most így, hogy végleg befellegzett, ismét az. mi megpróbáltuk! legalábbis én. és természetesen nem sikerült. hogy sikerült volna? nem változtunk eleget. de sokkal kellemesebb most ez, máshogy is állok hozzá. nem akarok eltűnni, nem akarom világgá kürtölni, nem akarok zokogni, nem akarok nagyon beszélni sem róla. 

és tudom, hogy mindig sikerül túltenni magunkat mindenen, egyre könnyebben, egyre gyorsabban

jót tett az ez a kis elvonulás, volt idő üllepedni és eközben kellemesen csicseregtek a madarak és hangosan doromboltak a macskák. 

... az nekem kevés? 

ritual, (rebound), reboot, rebuild

törlöm magam apránként, megtisztulok, elfogyok, lefogyok. még most figyeljetek, ameddig itt vagyok, ameddig látszódik még valami. 520+ helyett mára csak 133, hetvenvalahány helyett mára csak 68, de rohamosan fogy. mert ha sorbateszed az emlékeid és kitörlöd az utolsó 10-et, akkor egyből a következő tizes kerül a sor végére, de ha már ők is ott vannak a végén, akkor nem is olyan fontosak, hiszen mi másért lennének a legvégén, ha nem feláldozhatóak? igazából semmi sem fontos, ha közelebbről megnézed. és lám 2021. november 15-én délelőtt fél 11-kor így csúsztam át a nihilbe.

felégetném, pusztuljon, tisztuljon. hamvak, de hol a főnix?

és lám, krisztusi 33, de mire észbekapok már csak 32, igazából egy sem kellene, nem érdekel senkit.

hason-latolgatás

mint a bedugva felejtett pepsis hűtő a szigony utcai főnícia gyrosos összeomló bódéjában, üresen, zúgva világítok a sötétben

mint a pandémia miatt bezárt üzlet ablakában felejtett virág, előbb kivirulok, majd elhervadok, hisz mégiscsak létszükségletem a víz

mint az a második szem C-vitamin, amit megszokásból veszek ki a tégelyből minden reggel, szánalmasan tartom a markomban, majd lenyelem őt is, hisz nem árt az extra védelem télvíz idején

mint amikor egy hét után tudatosul, hogy lejárt a bérleted, hiszen ha nem tudsz a problémáról, akkor nem is létezik. ó az áldott, boldog tudatlanság

mint a fordítva visszahelyezett festett közműárok-fedél - már nem iliik, már nem pontos, egyszer még az volt, úgy is húzták rá a csíkot, de senkit sem érdekelt már, hogy a csőtörés után a helyére tegyék, és tessék: merőleges 

a bontókalapács édes ritmusa

És itt hagytál a romok között. Szó szerint. Az van kiírva a társasház ajtajára, hogy a munkálatok 4 hónapig fognak tartani. Őszintén remélem, hogy nem. Szerencsére a kinti dübörgés legalább olyan hangos, mint a gondolataim idebenn. Arról, hogy saját magam összerakása meddig fog tartani még becslést sem tudok mondani. Olyan szépen épült a magamról alkotott kép az elmúlt évek alatt melletted - általad, ám a megcsalással sikerült mindent porrá zúznod. Csak tényleg emlékezzek rá, hogy milyen voltam akár néhány héttel ezelőtt, mennyit is érek valójában. Ezt nem értik szerintem sokan, hogy mekkora kárt lehet ezzel okozni a másikban hosszú távon. Hiszen nem csak benned csalódtam. Magamban is. Kételkedhetek az idők végezetéig. Ezt érdemelném? 

Mindenkinek megvan a módszere, hogyan dolgozza fel a traumáit. Nekem is vagdosnom kell magam, hogy valaki jöjjön megmenteni? Olyan iszonyatosan egyedül vagyok, hogy azt elképzelni sem tudod. 

Hiszen tíz perc múlva éjfél, 

Ugyan kiben hinnék még? 

Tíz perc múlva éjfél, 

Ugyan kiben hinnék még? 

Tíz perc múlva holnap lesz, 

És holnap majd talán, 

Vagy inkább majd holnapután, 

Inkább majd holnapután.

És valószínűleg sokkal erősebb leszek a végén, a kérdés csak az, hogy képes leszek-e újra megbízni bárkiben is?